Osztálytalálkozó

„Most a bankett után majd köszönünk egymásnak, néhányan még közösen szállunk fel az éjszakai hatosra, már aki még tud járni, azután valaki leszáll, és kilép az életünkből. Majd egy másik is – a következő megállónál. Megígérjük, hogy felhívjuk egymást, de nem lesz mit mondani. Aztán nem hívjuk fel. És minket se hívnak. És akkor nagyjából ennyi volt. A négy év.”

A tettes mindig visszatér a bűntény helyszínére. Így járunk mi is vissza újra meg újra – a múltunkba. Minden egyes osztálytalálkozó fiatalságunk bűntényeinek helyszíne, emlékeink, ifjúságunk birodalma. Felidézi titkos vágyainkat, terveinket, első szerelmeinket. Csak mi tudjuk, mit terveztünk, csak mi emlékszünk, kiről álmodoztunk? Mi történik azonban akkor, ha kamaszkori álmaink a huszadik osztálytalálkozón hirtelen napvilágra kerülhetnek? Mit tennénk meg azért, hogy begyűjtsük a papírt, amit annak tudatában írtunk, hogy úgysem kerül elő többé? És miért számít még mindig, hogy mit gondoltunk, éreztünk, hittünk húsz évvel ezelőtt?
A szerző tudja, miről beszél. Több mint húsz éve tanít a VII. kerületi Madách Imre Gimnáziumban, ez idő alatt diákok ezreivel találkozott már. Színdarabjában most arról mesél, amit maga körül lát: fiatalokról és idősekről, vágyakról és reményekről, szerelemről és boldogságról. Vagy annak hiányáról. Az életről, amit ismer. Az életről, amit ismerünk.